Petőfi Sándor: MINT FELHŐK A NYÁRI ÉGEN... Mint felhők a nyári égen, Érzeményim jőnek-mennek Majd fehéren, majd sötéten; S egy sem áll, egy sem pihen meg. Hova mennek? honnan jőnek? Nem tudom, nem sejthető; Hozza és elfúja őket Az örök szél, az idő. A szerelem fellegéből Hulltanak reám villámok; A barátság fellegéből Záporesők szakadának. Zápor és villám multával Csendes tiszta lett az ég, S a másik perc fuvalmával Ujra felhő érkezék. S a felhők, habár fehérek, Árnyat akkor is csak vetnek. Majd ha én oly időt érek, Hogy felhőim megrepednek! S széleikre rózsaszínben Száll az égő napsugár, S ők úgy állanak fölöttem, Mint megannyi tündérvár! Oh ez idő el fog jőni, Amidőn majd szerelmemnek S barátságomnak felhői Rózsaszínben tündökölnek; Hanem akkor már indulhat Temetésemre a pap, Mert ha a felhők kigyulnak Lemenőben van a nap. Szalkszentmárton, 1846. április 10 - 24.